Végtelen kocsisorok húztak el mellettem, kifelé a veszélyzónából. Az egyetlen autós, aki szembe haladt velük, az én voltam. Louisianában 4-es erősségű hurrikán volt kialakulóban. „Nem szükséges, hogy odamenj” – mondta a főnököm. Majdnem hat héten keresztül szereltem össze két új berendezést egy ügyfélnél, és most röviddel az üzembe helyezés előtt álltunk.

A város kihalt volt. Nem hagyhattam cserben az ügyfelünket. Ha nem fejeztem volna be a telepítést, akkor csak egy hónap múlva tudtam volna folytatni, mert teljesen be voltam táblázva. Így hát behajtottam. A gyárban két gépkezelő és a főnök várt, a többiek szintén mind inkább a menekülést választották. A szerteszét repülő tárgyak miatt a kocsimat a biztonság kedvéért a csarnokban kellett leállítanom. A berendezésen dolgoztam, kint tombolt a hurrikán, a kapuk hangosan zörögtek, amikor hirtelen kialudtak a fények – áramszünet! Akkor ennyi volt? Az nem lehet! Tovább szereltem, némi napfény még bejött.

Amikor már túl sötét lett, és a vihar is alábbhagyott, beültem a kocsiba, és elmentem a hotelba. Az éjszakát mindenesetre a kocsiban töltöttem. Mert a hotelben sem volt áram, és Louisianában a fülledt levegőt légkondicionáló nélkül alig lehet kibírni. Másnap reggel visszamentem az ügyfélhez, hogy meghúzzam az utolsó csavarokat, és átadjam a gépet az ügyfélnek. Amikor délután hazafelé indultam, a berendezés már gyártotta az első darabokat.