A szembeszél erősen az arcomba fújt. Békítettem, érveltem és hízelegtem, de nem találtam meghallgatásra. Pedig én csak a legjobbat akartam! Egy ismert német autógyártó hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy középkategóriás modelljének egyes karosszériaelemeit egy új, jobb minőségű acélból kívánja készíteni. A probléma: ez az acél túl keménynek bizonyult minden eddig alkalmazott gyártási eljárás számára. A szerszámgyártás vezetője azonban hallani sem akart az „én” lézerrendszeremről, hanem a meglévő eljárásokat kívánta valahogy optimalizálni – ami azonban műszakilag szinte lehetetlen volt.

Csak egyetlen embert tudtam meggyőzni, hogy legalább egy pillantást vessen a lézerberendezésre Ditzingenben. Többnapi izzasztó munkába telt, mire meggyőztem. Végül engedélyt kaptunk arra, hogy egy tesztberendezést állítsunk fel az ügyfél telephelyén. A szívem gyorsabban vert – és hirtelen mintha meg is állt volna. Mert a 24/7‑es üzemben a kemény acél mégis térdre kényszerítette az új berendezésünket, és a projekt meghiúsulás előtt állt. Alkalmazási mérnökeinkkel és fejlesztőinkkel együtt rendkívüli műszakokban dolgoztunk, és addig finomítottunk a berendezésen, míg az alkalmassá nem vált a kemény feltételek mellett elvégzendő sorozatgyártásra.

Folyamatosan a számtalan megbeszélés járt a fejemben, és ezek nem egy álmatlan éjszakát okoztak. Ma évente több mint 200 ilyen berendezést adunk el az autóiparnak.